Kezdjük az elején. Szerintem a jó filmzene ott kezdődik, amikor a film nézése közben észre sem venni, hogy merre lépked a zene, mert kézen fogva sétál a képpel. A film megnézése után megkérdezik, hogy milyen volt a zene, és nem tudunk válaszolni. "Hááát jó volt. Gondolom." Ha sehol sem jött a kérdés, hogy "Mi ez a zene (zaj) itt???", akkor az már valami. Bár tegyük hozzá, hogy nem sok valami, de valami. A jó filmzene azonban visszatér. Meghalljuk a rádióban (direktben a Klasszik rádióban, vagy ellopva egy reklám alá betéve), és már el is indul az a kellemetlen érzés, hogy én ezt már hallottam valahol. A film címe nem biztos, hogy egyből meg lesz, de az rémleni fog, hogy milyen érzéseink voltak akkor, amikor ezt legutóbb hallottuk. A jó filmzene pedig a fülünkben marad, és nem is hajlandó onnan napokig/hetekig kikotródni. Nekem pl a BBC-s Sherlock sorozat egyik betétje hetek óta a fülemben van. A fene enné meg.

Érdekes mondjuk, hogy egyetlen zeneszerző se tudja átlépni a saját árnyékát, és bizony egy 2-3 hangból álló pici mozaik eszünkbe juttatja egyik másik filmjének zenéjét. Ezt gyakran onnan vehetjük észre, hogy egy homályosan derengő filmzenét dúdolva nótázásunk egy közös mozaikon átugrik egy másik film zenéjére, melyről általában kiderül, szintén ugyanazon zeneszerző munkája (meglepődtünk? nem!).

A következőkben legalább hetente írni fogok filmzenékről. Olyan kritika-félék lennének ezek, azzal a különbséggel, hogy nem értek a zenéhez, de persze ez nem gátol engem abban, hogy véleményem legyen és megosszam Veletek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.